Mindenki érkezik valahonnan, élete során begyűjtött élményekkel a lelke legmélyén, majd felelős emberként tart valahová, ezeket a benyomásokat követve a tudat alatt, hogy egyszer majd ezekkel az egykori boldog álmokkal teljesedhessen be az élete...

Kivételesen egy személyesebb vonalú történettel érkezem, mely betekintést enged a tyúkokkal köttetett barátságomba, valamint abba a valamibe, ami egy életre összeköt a vidéki élet szeretetével...

Egy hónappal ezelőtt összeszedett, vidéki életet a városi létformával "szembeállító" gondolatsoraim alaposan felborzolták a kedélyeket. Pedig valójában nem terveztem kifejezetten állást foglalni, vagy szándékosan kampányolni bármely' véglet mellett vagy ellen sem, mindössze csokorba gyűjtöttem azokat a kérdéseket és gondolatokat, amelyeket vidékre költözésünk óta rendszeresen megkaptunk (és kapunk), tehát úgy tűnik, ezen ténnyel (vidékre költözésünkkel) kapcsolatban a legtöbb embert foglalkoztatják. /Persze jóllehet a média is működött, és többeket már inkább csak a jól megmondás, odaszólás lehetősége foglalkoztatott (elsősorban a többi kommentelővel szemben), több esetben anélkül, hogy különben magát a kifejtéseimet olvasták, végignézték volna. Viszont rengeteg megalapozott állásfoglalással is találkoztam, ezeket külön élmény volt átolvasni, átgondolni, ízlelgetni. Ez úton is köszönet mindenkinek aki kifejtette véleményét, vagy kulturált vitába bocsájtkozott!/
Így aztán kaptam olyat is, hogy na most a panellakó jól felfedezte, hogy vidéken is van élet! :D Bevallom, ez a "beszólás" nagyon tetszett, jót mosolyogtam rajta. :) Hiszen valóban, vállalom, fiatal korom jelentős részét így töltöttem, ezt én magam tettem közzé, tehát nincs benne semmiféle leleplezés. Bár kétségtelenül degradáló éle volt a hozzászólásnak, és mint ilyen erősen egyoldalúan értelmezte a témát. Azért szögezzük le, már több, mint 12 éve "felfedeztem", hogy vidéken is létezik élet, de a valóságban azért ennél mélyebbre nyúlnak a gyökerek.

Múltban gyökerező vidék-idill
Kisgyerekkorom nyarait, iskolai, óvodai szünideit volt szerencsém vidéken tölteni, zalai nagyszülőknél. Ezek bár "csak" évente néhány alkalmat, pár hetet jelentettek, de mégis meghatározóbbak lettek az életemben, mint bármilyen más élmény. A kontraszt rendkívül erős volt: otthon Budapest, zsúfolt nagyváros, panel rengetegben apró zöldszigetek, a kis lakásban állattartási lehetőség lényegében nem volt; tanév, iskola, feladatok; kommersz, "letisztult" közeg, minden olyan központilag irányított és szabvány - míg vidéken szünidő, hatalmas rétek, legelők, kert, fák, a friss levegőt harapni lehetett, élmények, természet közelsége, állatok (nevezetesen: nagyszüleimnél tyúkok), romantikus, nyirkos levegőjű kertes házikó cserépkályha melegével, a konyhai sparhelt utánozhatatlan illataival... Így nyilván volt egy "igazságtalanul" idealizált tökéletes összhatása szememben a vidéki életnek, melyet egy gyermek méginkább drámai mértékkel érzékel (felnőttként pont ezért próbáltam ezt erőltetett mértékkel, fenntartásokkal, szívemben mégis szerelemmel kezelni). /Ha így esetleg érthetőbb: ha valaki szép helyen nyaral, gyakran az az első gondolata, hogy hú, de jó lenne ideköltözni! De vajon tényleg? Dolgozni, suliba járni ott is kell.../
Így aztán nem kell magyaráznom, öcsémmel alig vártuk mindig az alkalmat, hogy ismét leutazhassunk a szülőkkel. A kalandot tovább növelte, hogy - akkor még - közel 4 órás volt oda az autóút, amire külön rá kellett készülni. Szerettem utazni. Elsuhanó tájak, apró települések, kanyargó országút, a lakatlan (erdős, mezős, szántóföldes) tájakon vadállatok. A megérkezésünk is felért mindig egy külön ünnepséggel. Ilyenkor már többnyire késő este, vacsoraidő volt. Hidegebb évszakokban a kályhák begyújtva, halk duruzsolása átszőtte a szobák csendjét, a sparhelt illata belengte a - mai mércével nappaliként, de mindenképpen közösségi helyiségként szolgáló - tág konyha teljes terét. Nagymama mindig friss, meleg, házi ételekkel várt minket, ami után a jóféle sütemény sem maradhatott el. (A szeretet, amellyel mindezt tálalta pedig körülölelt bennünket, de ez már nem egy leírható, inkább érezhető valami...) Az étkezés szintén a konyha helyiségében történt (kényelmesen elfértünk jóemberek módjára), után pedig még hosszasan tartott a tanácskozás, nevetgélés, élménybeszámoló életünk mindennapi történéseiről. Telefon ekkor még nem volt, a leveleken és ünnepi képeslapokon kívül más alkalmunk nem adódott a két találkozás közötti események megvitatására. A gyerekek persze hamarabb ágyba kerültek, de a fárasztó utazás után hamar el is nyomott minket az álom, a felnőttek még utána is kései órákig beszélgethettek a gyerekfülnek kevésbé szánt, komoly dolgokról.
Egyszóval tökéletes volt az idill. És mint vidékre leszabadult, lelkes csibészek, rögtön neki is láttunk mindig kiélvezni a szabadságot. Valamit mindig kitaláltunk, valamit mindig alkottunk, valamiben mindig nyakig benne voltunk. És ez alól nem lehetett kivétel a tyúkudvar sem...

gesztenyefa-levelkupac_resize.pngFéltve őrzött emlék: öcsémmel a gesztenyefa alatt összehúzott falevél-kupacból kraftolunk várat. (Az egyen-sapikat természetesen nagymamánk kötötte!)
Valamikor a rendszerváltás környékén. ;)

gocseji-felumuzeum.jpgEz már jóval frissebb, mégis oly' jellemző fotó: egyoldalú (viszonzatlan) vonzódásom a házi szárnyasokhoz. :D Helyileg a Göcseji Falumúzeumban készült a kép, a helyet mindenképpen javaslom egyszer felkeresni (bővebben itt írtam róla).
Ezredforduló utáni években (cca 2003.).

Barátaim, a pipik
Szóval mindig is nagyon szerettem volna valami állatot. Lehetőleg kutyát, vagy bármit. Otthon (panel lakás!) persze nem lehetett, illetve azért tartottam üvegben legyet, meg a sarokban egy pókot, de azok olyan picikék voltak, bizonytalan kilátásokkal és igényekkel. De itt viszont! Voltak tyúkok, akik nem kerülhették el kiáradó szeretetemet... Így aztán nagyon hamar rákaptam a pipik, vagy - zalaiasan szólva - tikok rendszeres dédelgetésére. Napjaink állatvédői most inkább ugorjanak, mert nem biztos, hogy azonosan értékelnék akkori tevékenykedésemet.
Rendszeresen töltöttem el hosszabb-rövidebb időt a tyúkudvarban, és igyekeztem közben a tyúkok kedvét lesni, minél inkább összebarátkozni velük. Természetesen nevet kaptak, rendszeres simogatásban részesültek, de különböző étkeket is előállítottam nekik, mint gyümölcshulladékból formázott tortát, melyen a dekoráció kukorica- és búzaszemekből állt. Ha egy pipi tojt, akkor természetesen én voltam az első, aki lelkesen begyűjtötte a tojásokat, és boldogan szaladt be vele a konyhába (erre a célra még külön nekem egy dobozkát is rendszeresítettünk). Állítólag ottlétünkkor lelkesebben és többet is tojtak, távollétünkben emlegette is mindig Nagymama, hogy nem vagyunk ott, nem akarnak tojni a pipik.
Azért ezen a szinten nem állt meg a történet. Ezek a tyúkok jóvoltomból hintáztak a saját udvari gyerekhintánkon, bicikliztek az ölemben a kis triciklivel, de egyszer még egy házilag gyártott madárketrecbe ((akkoriban éppen madarakat akartam fogni, kitartó csendben figyeléssel, vagy épp csatazajos kirohanással)) is betuszkoltam egy tikot, mert szerettem volna egy "kanári" tyúkot - csak éppen hirtelen megláttam Nagypapa sziluettjét a tyúkudvar kapujában, így aztán jobbnak tűnt mielőbb visszafeszegetni szerencsétlen szárnyast a szabad létbe... Szóval aktív élet folyt ott. Közeli kapcsolatomat a tyúkokkal jellemezte az egyik eset is, amikor egyszer beszöktek a kertbe. Ez előfordulhatott, ha valaki (mondjuk úgy, én...) nyitva felejtette a kertkaput. (Bár igaz ami igaz, történt ilyen szándékosan is, mert odabent zsengébbnek találtam számukra a füvet...) Szóval a házból kijövet a kertben legelésző pipikkel találtuk szemben magunkat, akiket ilyenkor - pl. a virágoskert megóvása végett - mielőbb ki kellett valahogy terelgetni. Persze azok rohantak jobbra is, balra is, jellemzően csak a kapu felé nem, így azért a hadművelet kisebb közösségi akciót jelentett néha, és valakinek a kaput sem ártott megfognia, hogy kényelmesen, jól kitárva azt bátran kimenekülhessenek rajta, de ugye az sem volt gond, ha a korábban kizavartak nem ólálkodtak közben vissza, míg a társaikkal vesződtek a felnőttek, de azért a kapuban állótól se meneküljön vissza az éppen kifelé menekülő egyed... Úgyhogy volt ám ott csetepaté-felfordulás, amikor egy-egy ilyen baki után kihessegettük a szárnyasokat. :) Szóval egyszer egy ilyen esetben kinyitottam nekik a kaput, s míg támasztottam, illedelmesen megkértem őket, hogy legyenek szívesek kifáradni, majd a pipik sarkon fordultak és bármilyen további kergetőzés nélkül szépen egymás után kimasíroztak rajta. Ennek gyakorlati magyarázatát a mai napig nem tudom, talán csak jól jött ki a fordulat, vagy miután megindult egy, a többi is biztonságosnak érezte a kiutat, esetleg a bizalmaskodó hangom nyugtatta meg őket hogy bátran kimenjenek, nem tudom, de az biztos, hogy onnantól nem kérdőjelezte meg senki azt a tényt, hogy a tikok hallgatnak rám és különleges kapcsolatban állunk. :D

- Szeretettel Drága Nagyszüleim szívemben dédelgetett örök emlékére -

Köszönöm, hogy elolvastad! :)
Ha tetszett, kövesd FaceBook oldalunkat is: Természetközel - Closeness of Nature, további érdekes videókért pedig iratkozz fel YouTube csatornámra is!
Szerző: lyzX  2019.09.28. 18:14 1 komment

Címkék: etetés tyúk múlt tájszólás vidék gyerekkor tikok tyúkudvar Zala megye

A bejegyzés trackback címe:

https://birtokunk.blog.hu/api/trackback/id/tr515129876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

élhetetlen 2019.09.30. 19:34:46

Falun nőttem fel, volt kutya, macska, tyúk, kacsa, ló, tehén, sertés, azaz disznó. Az állattartás viszonylag érzelem mentes volt, bár 10 évig nagy szerelemben éltem az egyik lovunkkal. Nem ülhettem rá, mert igáslovon nem lovagolunk, ahogy a versenylovat sem fogjuk be. Vannak emlékeim. Az egyik kifejezetten rossz. Tyúkanyó kiköltötte a kacsatojásokat, azok az ő gyerekei, és az első kertben (a virágos, füves) voltak. Adott időben anyu eladta a kiskacsákat, a kotlós vissza a baromfi udvarba. Aztán három napos őrjöngés. Futkosott az elválasztó kerítés mellett. Előre engedtük, hátha megnyugszik. Befutott minden bokor alá, kereste a csibéit. Három nap kellett mire belenyugodott a helyzetbe. (Az nem fért bele, hogy egy kiskacsát megtartsunk, hogy boldog legyen, mert azzal külön kellett volna foglalkozni). A disznókat meg csodáltam. Majd három mázsás anyadisznó, tizenhárom malaccal, le tud úgy feküdni szoptatni, hogy egyik nyüzsgőre sem fekszik rá. A másik, a Kicsi volt. Volt egy “boka” törése, ami fájdalmas maradt. De nagyon jó anya volt, maradt, nem adtuk el. A helyén jól elvolt, az udvaron is, csak a helye, és az udvar között futott egy méter széles járda. Azt látni, hogy tudja, hogy fájni fog a betonra lépés, szedi össze magát, remeg is az igyekezettől, aztán elszánja magát és lép. Én bizony elbőgtem magam helyette. Bocs, hosszú lett, de ezt hozta ki belőlem a posztod.