169141273_1245467205876067_765493107645052889_n.jpg

Nagyon haragudtam akkor Nagypapára. Bár ez a méreg nem kifejezetten ellene irányult, inkább a keletkezett helyzetre, amiben azért ő is bőségesen ludas volt.
Az öreg ideje nagy részét a kertben töltötte, a már akkor is roskatag padnál, melyet még ő ácsolt össze, valami hulladék fából. Egy egyszerű, akkor már korhadozó deszkákból és lécekből álló pad, s vele asztal, melyek a kert szerves részét képezték. Ez olyan evidens volt, hogy ott áll, mint az, hogy levegőt veszünk. Legalábbis akkor, a múlt ezred utolsó évtizedeiben, kislányként, még mindkettőt magától értetődőnek és örökkévalónak gondoltam...
A kis udvart szinte telibe árnyékolta a hatalmas vadgesztenye fa, mely alatt tavasszal és nyaranta felüdítő volt a friss, nyirkos, ugyanakkor langyos zalai levegőt beszívni. A magas lombkorona ágait ékesítő számtalan levél között finoman, inkább csak mozaikosan tetszett át a szűrt napfény, egy hatalmas, tompa zöldes fényt árasztó védőbúraként a fejünk fölé tornyosulva. Igazán nem meglepő, hogy Nagypapa szabadideje javarészét alkalomszerű felvigyázásunk mellett az árnyas padon üldögélve, de mindenképpen rejtvényfejtéssel töltötte. Szerette a hagyományosat, de kedvence a skandi volt. Azt mondta, azokban könnyebb megtalálni a meghatározást - és valóban (majd valamivel később engem is megtanított fejtegetni).
Szóval így telt a nap Húsvét reggel is. Csakhogy, én már akkor is racionális gondolkodású kishölgy voltam. Odáig rendben van, hogy az ajándékokat, csokitojást a húsvéti nyuszi hozza. De mégis mekkora, amelyik elbír ennyi mindent egyszerre?! És azt is, hogyan? Vajon két lábon állva, szökdécselve, a mellső lábaiban tartva? És egyszerre ketten is jönnek? Mai szemmel nézve, egészen szürreális elképzeléseim voltak a húsvéti nyuszit illetően, de minden erőmmel próbáltam logikusan kikövetkeztetni, hogyan oldhatja meg a mutatványt, mert sajnos, kifigyelni valahogy sosem sikerült. Egyszerűen rosszul jött ki a lépés évről évre. Mire nagyon tervezgethettem vagy leskelődhettem volna, már csak azzal szembesültem, hogy ott járt. Ami persze hatalmas örömmel töltött el, de azért mégiscsak jobb lett volna pontosan megnézni, a gyakorlatban hogy is történik mindez. Tényleg nem tudtam másra gondolni, minthogy két lábon ugrálva, segítő társával jön el hozzánk. De hogy előtte ki adja mancsába a kis játékokat és édességeket... azt már elképzelni sem tudtam.
Na, de most! Ha törik, ha szakad - gondoltam -, megnézem! Amihez nem is kellett mást tennem, egész’ egyszerűen csak figyeltem a kertet az ablakból. Kézenfekvő. Úgyhogy vártam. És vártam. Részemről eltökélten, de a felnőttek folyton valami más foglalatosságra próbáltak rávenni, valahogy nem akarták megérteni, hogy szeretném meglesni a nyuszit. Aki még mindig váratott magára. Úgyhogy vártunk tovább.
Végül nagybátyám dobta be a mentő ötletet, hogy amíg várakozunk, addig elmehetnénk sétálni egyet a rétre. Nagyon szerettem arra tekeregni, a szomorúfűzek rejtette Zala árterületén elterülő zöld mezőkön, eső után gyakran mentünk oda gombászni Nagypapával, hogy aztán hazaérve, többnyire csiperkéből, vagy a rendkívül finom de apró, keskeny tönkű kis szekfűgombából Nagymama isteni pörköltet főzzön a sparhelten. De ezúttal nem rajongtam az ötletért. Mi van, ha éppen akkor jön a nyúl? Már nem is emlékszem, hogy sikerült végül rávenniük a sétára, de voltak aggályaim. Minden esetre, Nagypapának - aki érdekes módon aznap inkább otthon maradt - meghagytam, hogy figyeljen!
Szóval elmentünk arra a sétára. És mit tesz Isten?! Mire visszaértünk, már ott virítottak a kert egyik bokrának tövében a színes sztaniolba csomagolt csokitojások, cukordrazsék, nyuszis színezők meg kerti homokozószett! És ha ez a malőr nem lett volna még elég, Nagypapa ugyanúgy a kerti asztalnál görnyedt, golyóstollal a kezében bogarászva a magazin hasábjai között.
Persze, hogy első utam hozzá vezetett. Kérdeztem, mi volt, mit látott, hányan voltak, milyen színűek, hogyan hozták?? Legnagyobb döbbenetemre értetlen fejjel hajolt ki az újságjából, ugyanis még csak ekkor értesült róla, hogy időközben itt járt a nyuszi! Még hosszasan faggattam és szegeztem neki különböző lényegretörő kérdéseket, amire csak annyit tudott válaszolni, hogy ő csak itt ült, fejtette a rejtvényét, és nem látott semmit.
Hát ismét lemaradtam róla! Döbbenet. A húsvéti nyuszit ezt követően sem sikerült meglesnem... Azóta pedig gondosan ügyelek rá, hogy a saját gyermekeimnek se sikerüljön...

Köszönöm, hogy elolvastad! :)
Ha tetszett, kövesd FaceBook oldalunkat is: Természetközel - Closeness of Nature, további érdekes videókért pedig iratkozz fel YouTube csatornámra is!
Szerző: lyzX  2021.04.05. 08:58 komment

Címkék: húsvét novella nosztalgia múlt vidék gyerekkor Zala megye

A bejegyzés trackback címe:

https://birtokunk.blog.hu/api/trackback/id/tr3716490672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása