Városból vidékre-hóbortosok
Annak idején a fővárosból vidékre cuccolásunk meglehetősen hardcore ideának minősült, sokan nem is igazán tudták mire vélni ezt az "őrületünket", de legalábbis folyton indokolni, magyarázni kényszerültünk az indíttatásainkat.
Idővel aztán egyre inkább rátaláltunk sorstársainkra, később már a való életben is (sokan a környékünkön szintén a nagyvárosi létet hátrahagyva célozták meg a balatoni vidéket), eleinte viszont elsősorban internetes közösségekben vagy magán blogokon akadtunk hozzánk hasonló, bevállalós párokra, családokra.
A közösségek (leginkább online közösségi csoportokban) pedig elég jól kiépültek és a mai napig egyre több új tagot vonzanak, buzdítanak a - kisebb-nagyobb mértékben - önellátó, vidéki létformát követő életmódra.

Vissza a gyökerekhez, vagy elavult életvitel?
Cirka 13 évvel ezelőtt lényegében a nulláról indultunk. Elültettünk legalább 50 darab gyümölcsfát, egy kis (azóta már nagy) ezüstfenyőt, cserjéket, évről évre új növényekkel és veteményesekkel kísérleteztünk, voltak disznóink, kipróbáltunk sokmindent. Megsütöttem életem első kenyerét, kiflijét (és azóta még jópárszor), hosszú évek után termőre fordultak a fák, nyaranta elkezdtük befőzni gyümölcseit, megízleltük milyen a kizárólag saját zöldségekből főtt étel, raktunk el ivólevet és szörpöket, továbbértékesítettük az első "felesleges" mennyiségű sárgabarackunkat. Egyszóval sokmindenbe belekóstoltunk, többnyire kicsiben (más tematikájú vállalkozás mellett), és akkor mi még nagyon "lájtosan" próbálgattuk szárnyainkat, mert az általunk követett közösségekben bizony vannak, akik szinte teljes önellátásra is át tudtak állni, baromfiudvart tartanak, rendszeresen kopasztanak, lovakat gondoznak, eladásra is termelnek, vagy éppenséggel teljesen a saját lábukon állva, vezetékes víz és áram nélkül, tanyán élik boldog mindennapjaikat.
És a falusi idill persze nem mindig habostorta. Rengeteget hibáztunk és bakiztunk mi is, ennek néha felesleges fáradozás, elvesztegetett idő, bosszúság, vagy éppen anyagi veszteség lett az eredménye. Néha elfáradtunk. Sokszor válaszút elé kerültünk. Előfordult, hogy kétségek gyötörtek minket. Néha az egész vesződés értelmetlen idő- és energiapocsékolásnak tűnik. Miért csinálja az ember...? Hiszen kenyeret a boltban is lehet kapni, a zöldségesnél néha olcsóbb is a portéka, a hentesnél vett hús már konyhakész, a félkész termékekkel nincs rengeteg munka... Aztán valahogy mégis mindig rávilágít az élet, hogy a gyermekeink és magunk számára is értéket teremtünk, a megszerzett tudást és tapasztalatot el senki nem veheti tőlünk, csak gazdagít bennünket, cserébe egy örömtelibb, és mindenképpen szabadabb, értékesebb életet élhetünk, mint ami a négy fal közé bezárva várt volna ránk.

Most nyerne minden értelmet...? Hirtelen jött öngondoskodás
3 évvel ezelőtt különösen sok lekvárt főztem be (ráadásul éppen nagy pocakkal, nehezen mozogva), csak tisztítottam és kavargattam, majd üvegeztem az adagokat, és valahogy soha nem akart elfogyni... Egy idő után már mindenhol csak kajszibarack lekvárokat láttam, melyet, a monotónia megtörése végett egy kis ivólével váltottunk fel. Úgy körülbelül az első 20 üvegig boldogan mondogattuk, hogy ez később még milyen jól fog jönni, de bevallom, a századik körül már ez már cseppet sem motivált... Elhangzottak ekkor olyan mondatok is (igaz, addigra már megéltünk egyet s mást), hogy jók lesznek még ezek a tartalékok a kemény időkben, merthogy sosem tudhatjuk, mit hoz még a jövő - legfeljebb  majd lekvárt eszünk lekvárral.
Az elmúlt hetek nem várt fordulatokat hoztak, átrendezte sokunk életét. Az emberek elkezdtek raktározni, és azon törni a fejüket, mi lesz, ha elzárják automatizált világunk bőség csapjait, és esetleg kisebb - netán nagyobb - mértékben a saját lábukra kell állniuk, a megszokott kényelmek mellőzésével. Ezt bizonyítja az őrületes tételekben felvásárolt (és nyilván valahol felhalmozott) liszt mennyisége is. És igen. Az emberek kicsit már továbbgondolták, s most megjelentek a korábban csak "megszállott őrültek" alkotta közösségi csoportokban az "újonc" kezdők. Sokan érdeklődnek most vidékre költözésről, állattartásról, gazdálkodásról, önellátásról, befőzésről, házi kenyérsütésről... Olyan szembetűnő és hirtelen kiugró létszámmal, hogy több csoportban már korlátozásokra, új szabályokra, vagy az adminisztrátorok külön felhívásokra kényszerültek. (Jobb esetben türelemmel és segítségnyújtással várják az újonnan jelentkezők előzmények nélküli kérdéseit.) A vidékre költöző, önellátó, de a kenyérsütő, befőző csoportokban is észrevehető most a vérfrissítés. Ami eddig szélsőséges hóbortnak tűnt, most sokan igyekeznek elsajátítani, kipróbálni, bekapcsolódni. Ami szerintem jó, de a pánikolásnál egészen biztosan célravezetőbb.

Ülök a laptop előtt, és majszolom a saját lekvárunkkal töltött, még langyos palacsintát, mikor e sorokat pötyögöm. És közben  eszembe jutnak a korábban viccelődve felvetett gondolatok a későbbi "háborús időkben" kilószámra fogyasztható kajszilekvárunkról... Tényleg beérett volna hát a gyümölcsünk...?